a tegnapi napom nem kezdődött épp  túl jól. Mikor reggel felébredtem félkómában elkezdtem hgondolkozni, milyen nap is van. Amikor konstatáltam (egy l-lel), hogy csütörtök, akkor eszembe jutott, hogy másnap péntek, és mehetek haza hétvégére. Már láttam is lelki szemeim előtt a Bécsit, a házat, a bogarat, amikor kinyitottam fizikai szemeimet is, és rádöbbentem, hogy még egy darabig nem megyek Maciba, így nagyon rámtört a honvágy. A amúgy sem rózsás kedvemet fokozta, hogy elkezdett fúújni a szél, ami  minusz tit fokot dobott a hőmérsékleten, és persze az észlények a folyosón az összes ablakot nyitva hagyták, így a reggeli zuhanyzás eléggé szibériai hangulatban telt (már csak egy francia és én vagyunk olyan bátor hősök, hogy reggel tusolunk-de így legalább sosincs sorbanállás). Aztán persze újságolvasásóra sem volt igazi, és még Mamókán is szenvedtem (ez még nem nagyon fordult elő). Ebédszünetben meg megbizonyosodtam a kínaiak és állatok különleges viszonyáról. Vagy nagyon szeretik őket (legjobb eset), vagy megeszik őket (leggyakrabb eset) vagy pénzt csinálnak belőlük (legszomorúbb eset). Éppen váltottam be a nyertes Snickers papíromat új csokira, amikor megfordultam szóltam a Gergőnek, hogy nézze azt az aranyos kiskutyát, akinek ha meghúzza a gazdája a pórázát felúgrik egy néter magasra majd csinál egy hátratriplaszaltót. Aztán kiderült, hogy ez a kiskutya egy kismajom, akinek, ha agazdája megrántototta a pórázát, akkor ugrott, és ezzel a mutatvánnyal kéregetett pénzt. Sajnáltam az embert is, de a majmot is, mert olyan bájosan makogott. Anyu! Apu! mire hazaérek szeretnék egy kismajmot!

aztán visszatértünk magnóórára, ami megint roppant izgalmas volt, és megfigyelhettük, hogy a japánok úgy is tudnak aludni, mintha írnának valamit. Ráadásul etnikai vita kerekedett, mert a tanár összekeverte Angliát, és Nagy-Britanniát, amit Chloe, a skót nem vett jónéven, és ennek hangot is adott.

Aztán hogy legyen már végre nyelvi partnerünk Gergővel kiraktunk egy cetlit az egyetem egyik hírdetőtáblájára, aminek meg is lett az eredménye, mert rémtalált. Yunfei akiről még nem tudok semmit. Valami kis butuska de annál szebb kis egyetemista csajra gondoltam, de ehelyett lett Yunfei, a 30 éves kínai ember, aki első találkozónkat egy úttörő könyvesboltban akarta megszervezni, aoh egy francia antropológusról tartanak előadást szombaton. Hát nem fogok ráéréni, de vasárnap szerintem összefutok vele. Majd meglátjuk, lehet hogy újat keresek. Aztán este meg átjöttek Charlotte-ék, és Charlotte egészen hajnali egyig tisztelt meg minket jelenlétével.

Ma nem volt semmi érdekes, új kaját próbáltam ki. A halszagú húst nem rizssel ettem, hanem bagettbe töltöttem. Pompás volt. Aztán lecsesztek a szálló takarító nénijei, mert kölcsönvettem a felmosójukat, hogy felmossam a szobát. Persze egész nap ott áll a fürdőben, senki nem nyúl hozzá, de amikor elvittem kb másfél percre, hogy a 10 nm-es szobánkat felmossam, akkor persze ketten is jöttek, mert nekik akkor volt szükségük rá. Szóval amikor visszavittem a cuccost kaptam a fejemre, szerencse, hogy nem értettem. Most meg készülök nagy esti csoportbulira, pekingikacsát enni, meg karaokézni. Szóval most megyek.