a vonat este 9kor indult Pekingbe, így "majd végigalszom az utat"-gondoltam én a kis naív. A vonat fapados részlegére sikerült csak jegyet kapnom, így kb 30 cm széles ülésen kellett vigyázva végigülnöm a nem rövid utat, ami utána 3 napos hátfájást okozott. De nem unatkozom ám! Mert a mellettem ülő Fopen (magának adta az angol nevet - de egy szót nem beszél angolul - a szerk.) és a velem szemben ülő Rainy (úgyszint) elhatározták, hogy véletlenül sem hagynak aludni, mert amint lecsukódott volna a szemem, máris beszélni kezdtek hozzám. De ez tetszett a többi vonatotónak is, sőt egy bácsi, mint egy cirkuszi majomnak, egy kis gyümölcsöt is vett nekünk a gyümölcsárustól (mert a kínai vonaton ilyen is van). Aztán újdonsült barátaim megtanítottak a kínai pókerre, aminek az az érdekessége, hogy amikor nyerésre álltam volna, mindig eszükbe jutott egy új szabály, amit eddig nem mondtak el, így 3 óráig folyamatosan aláztak a kb 10 fős nézőközönség legnagyobb örömére. Ekkor lépett közbe Ewin, a kínai, aki ausztráliában tanul ápolónak, és kimentett egy kicsit, azt hittem megsajnált, de a francot, csak az angolját akarta gyakorolni (mert ausztráliában valószínűleg nem tudja...).

Aztán reggel 8kor megérkeztünk Pekingbe, és a következő feladat az lett volna, hogy keressem meg a hostelt. Ez általában egyszerű, mert jók a leírások, de most csak annyit tudtam, a Tiananmen tértől (világy legynagyobb tere) délre, 15 perce gyalog. Ekkor sietett segítségemre Fopen és Rainy, akik hihetetlen de megtalálták nekem a hostelt, majd együtt ebédeltünk és akkor kiléptek az életemből... egy kis időre

A hostel egy tipikus pekingi házfajtában (a siheyuan-ben) foglalt helyet, ami tulajdonképpen egy nagy átriumos ház. Szóval kb 300 éves volt, és titkos alagút vezetett belőle a Tiltott városba (vagy nem, de ezt mondták a pinceajtóra, hogy az az). az átrium meg le volt fedve, az volt a közösségi helység. Nem mondanám, hogy a legigényesebb hostel volt, amit valaha látta, de a környezetért megérte. Emellett egy tipikus kínai sikátorfajtában a hutong-ban foglalt helyet, így minden nap friss finom kínai krágogásra ébredhettem. délután meg elmentem a Tiltott városba, ami egész jó - fél óráig, de aztán rájöttem, hogy minden épület és szoba tök ugyanolyan, emellett hideg is volt, és önjelölt guide-ok, és árujukat kínáló művészek és kacatárusok sem hagyták békén az embert. Aztán felmásztam a Szén dombra, ami a császári palota mögött van, de a szmog miatt nagyjából semmit sem lehetett látni, majd lementem a Beihai parkba, ami egy tó, meg egy csomót templom, és régi épület mellette, egy érdekes formájú sztúpával, tulajdonképpen nagyon szép volt, de jobban lekötötte a figyelmemet a tó jegén szánkószerű eszközökön csúszkáló, magukat síléccel hajtó kínaiak, akik megőrülve a kb 2km/h-ás sebességtől önfeledten örjöngetek, viháncoltak, hancúroztak. Aztán este még császkáltam a városba, és bementem egy netkávézóba, ami egy terem tele lepukkadt gépekkel, és WOW-ot játszó kínaiakkal.

Másnap befizettem egy egynapos túrára a Nagy Falhoz és a Ming császárok sírparkjához. Hatvan yuanért reggel eljöttek értek, elvittek a Nagy Falhoz, ami tényleg nem semmi, de rohadt sokat kell felfelé mászni rajta, és az egészen csak én voltam europid, így aztán a tetején kb 2576324572348345643829654298654982 kínaival kellett lefényképezkednem. Egyébként a falon kívül még figyelemreméltó a táj, ahova építették, hiszen a szeméthegyek mögött igazi hegyek is vannak, amik gyönyörűek voltak, és azokon lehetett látni, a nem felújított szakaszokat is, amelyek nagyjából egy kőkupachoz hasonlítanak. Aztán elmentünk egy Jáde-bemutatóra (ezért volt olyan olcsó az út...) ahol kész jádemesterré képeztek ki minket, és most már mindent tudok a hamis jádékról, sőt még egy pasas bejött eladni nekünk ékszereket, ami pont olyan volt mint egy élő a TV-shop. Aztán egy bmutatóteremben nagyon dréga ékszerek voltak, egy kis medál minimum 100 yuan volt, de a szegény kis éhező kínaiak kilószámra vették. Aztán átmentünk ebédelni, mert ezt is tartlamzta az út. Ez volt a legviccesebb, mert szinte az összes feleség sírt, és szidta a férjét itt, mert szerintük nem kaptak elég jádét. Az ebéd felejtős volt, mert amire én evőpálcához jutottam, arra nagyjából minden elfogyott, köszönhetően egy kb 7 éves és 120 kilós fiúcskának, aki maga elé vette a közös húsos tálat, és abból ette a kanállal a húst, a szülei pedig könnyes tekintettel figyelték, hál'istennek van étvágya a gyereknek. It már kezdtem a társaság középpontjába kerülni, mint nem az egyetlen nem kínai, különösen egy öreg parasztházaspárnak tetszettem, akik egész végig velem beszélgettek, csak fogalmam sem volt hog miről mert valami olyan tájszólásban beszéltek.

Aztán elmentünk a Ming sírokhoz, amin csak végigrohantunk, mert épp zárni készült, aztán meg egy Ti b et-parkba mentünk el, ahol egy szerzetesnek öltözött kisfiú megáldott, mert véletlenül betévedtem a szentélyébe, de valami nagy dolog lehetett mert az öreg házaspár leborultak, én meg szépen kiosontam. Végül egy kínai gyógyászati központba látogattam el, ahol egy kínai orvos megállapította, hogy egészséges vagyok.

Aztán este 8ra visszatértem Pekingbe, ahol ettem egy kis jiaozit, beszélgettem a hostelt futtató családdal, majd lőtték a pizsit. Másnap délben keltem, aztán rohantam a nyári palotához, mert az ötkor zár. Éppen megvettem a jegyemet, amikor odajött egy kínainak kinéző csaj aki megkérdezte angolul, hogy beszélek-e angolul, aztán mondtam, hogy ja, de nem veszek semmit, nem kell idegenvezető sem, sőt még aprópénzem sincs... erre ő csak annyit mondott, hogy nyugodjak már le, mert ő Thai, és nem tudja megvenni a jegyét, mert nem beszél kínaiul. Ő volt a csaj, akinek nevét nem tudom leírni ezért XY-nak fogom nevezni. Szülei kínaiak voltak, de kiskorában elköltöztek Bangkokba, és most egy amerikai barátját látogatta meg Pekingben. A Nyári palota már sokkal érdekesebb volt mint a Tiltott város, mert egy nagy tó mellett egy dombra épült, és minden épület teljesen más. annyit sétálgattunk XY-nal, hogy egyszer csak azt vettük észre nincsenek rajtunk kívül emberek, ezért odarohantunk a kijárathoz, ami le volt már lakatolva, így a kerítés mellett haladva kerestünk egy helyet, ahol kimászhatunk a külvilágba, és kb fél óra után találtunk egy kis szolgálati bejáratot egy biztonsági őrrel, aki kiengedett minket.

Másnap megint délig aludtam (ugye az átállás, aztán délután a városban császkáltunk XY-nal, a Wangfujin nevű bevásárló utcán, aztán megvettem a jegyet a Xian-i vonatra, és akkor eljött XY-nért a barátja, aki egy beképzelt amerikai tahó volt, aki a Microsoft.nak dolgoztott, tehát nem lett a szívem csücske. Este pedig elmentünk megnézni a kivilágított olimpiai stadiumot, és azt vizes kockát, ami tényleg lenyűgöző volt, csak nagyon hideg. Utolsó napomon Pekingben XY-nal elmentünk megnézni Mao mauzóleumát, tettünk 3 yuan-es viráágot is a szobra elé, majd amikor beálltunk az üvegkoporsó elé, XY hangosan megkérdezte: Ez ki? azt hittem viccel

Aztán elmentünk ebédelni, aho a kb 50 kilós csaj a testsúlyának köbö kétszeresét rakta a fejébe, és amikor fizettünk (ugye minden pénzen Mao van, ismét feltette a kérdést: Ez ki? - nem tudta kinek a mauzóleumában voltunk. Aztán elmentünk a láma templomhoz, és az ég templomához (ezekre mindenki keressen rá a wikipdeian, mert én úgysem tudom olyan jól átadni), közben én tanítottam kínaiul, ő tanított thai-ul, aztán a Gyöngy-piacon vásárolgtott egy kicsit. Ezt rendkívül viccesen csinálta, mert amikor például a megvenni szándékozott 5 lampionját lealkudtam neki 250-ről 100 yuan-re, közölte, hogy mégsem tetszik neki, így le kellett lépnünk, és utána csodálkozott, hogy miért rohannak utánunk őrjöngve az árusok, ugyanis ezt megcsinálta egy sapkaboltabn és egy teaboltban is.

Érdekes volt még az is, amikor éppen egy árusokkal teli utcán (ahol botra feltűzött cukrozott gyümölcsöket vásároltunk) végighajtott egy rendőrautó. Az addigi százmillió ember kb 0,2 másodperc alatt eltűnt kapualjakban, vagy csak felpattant egy biciklire és tovatekert.

Este meg mentem Xianba. De ez sem volt egyszerű egy út, merta  vonat 7kor indult volna, de én fél hétkor még nem láttam kiírva, ami nagyon szokatlan volt. Ismerős helyzet-gondoltam, és akkor megnéztem a vonatjegyet, és kiderült nem a is pekingi főállomásról, hanem a nyugati vasútállomásról indul a vonat, így leintettem egy taxit, és közöltem vele, ha 18.55-ig odaérünk, akkor kap plusz 15 yuant. Így apai anyai beleadott, de éppenhogycsak elértem a vonatot. Persze arra már nem volt időm, hogy vizet vagy kaját vegyek, de nem is volt gond, mert vizautomata volt a kocsiban,  kaját pedig adtak 3 yuan-ért, ami pont olyan volt mint a repülős kaja, szóval nem volt rossz. Itt már nem voltak olyan barátságosak az emberek, ami annak köszönhető, hogy mint később rájöttem Xian nem a kedves aranyos vendégszerető és főleg jóindulatú emberek hazája, és nem egy vendégmarasztaló hely, csak egy vendégek különböző értékeit marasztaló hely.