Na ez a bejegyzés is ilyen többszörös lesz, mert sok minden történt az „út” során. Kedd reggel indultunk, más a vasútállomás is durva volt, mert leginkább egy reptérre hasonlított, mert átvilágítás után bemehettél a fő csarnokba, ahonnan el kellett mennünk a megfelelő váróterembe, ahol kb. fél órával indulás előtt kinyitották a kapukat, és akkor elindulhattunk a vonathoz. Ekkor kezdődött az állatkert. A vonatig még volt 25 perc, ráadásul helyjegyes megoldás van, szóval az üres helyekért sem mehet a harc, de a kínaiak egymáson taposva, egymást ütögetve, ordibálva rohantak, a nagyjából 100méterre álló vonathoz.

A vonat egész pofás volt, olyan 200-250 km-rel repesztett Shanghai felé, csak az volt a ciki, hogy a mellettünk ülő papper végig hangosan valami nyálas zenét hallgatott a mobilján (egyébként ez szokásuk, ha unatkoznak, akkor mobilról játszanak zenét, de fülest az istenért sem tennének fel). Az út egyébként eseménytelenül zajlott, kb. 2 és negyed óra alatt ott is voltunk. Utána a jegyvásárlás következett, ami nem volt egyszerű, mert ugye az állami ünnep miatt mindenki most utazott. Beálltunk egy sorba, és röpke fél óra alatt el is jutottunk az ablakhoz, ahol a nő látván, hogy nem vagyunk vágottszeműek, csak annyit volt hajlandó foglalkozni velünk, hogy átküldött egy másik pénztárhoz, ahol beszélnek angolul, hiába próbálkoztunk az ékes kinnyaival. A jegyvásárlás megint nem jött össze, mert el kellett menni a hostelbe, hogy becsekkoljunk. A hostel egy külvárosban volt, és kb 1300 ft volt egy éj reggelivel, meg egy kanadiai (Collin), és egy japán (nem emlékszem a nevére) szobatárssal. Aztán visszametróztunk (Shanghaiban 8 is van, és teljesen beláthatatlan a szegény nyugati számára). A délelőtt hátralévő részében eltévedtünk egy putrinegyedben, mert büszkeségből nem akartunk térképet venni.

Ebéd után történtek a vicces események. Megtaláltuk a fő sétálóutcát (nanjing road), ami fullon volt feketeárusokkal, kb 180árus/óra sebességgel támadtak minket, a gazdag laowaiokat (ez a nevünk), hogy órát, pólót, cipőt, vagy esetleg hasist adjanak el nekünk. Az elején még próbálkoztuk elmagyarázni nekik, hogy nem kérünk semmit, de akkor következett a cipőre szerelhető kerekeket áruló lány ámokfutása, aki hetvenért el akart adni nekem egy pár remek világító kereket, a elején hibáztam, mert érdeklődést mutattam iránta, így kb. 2 kilométeren jött (gurult) utánam, és alkudozott magával. A végére az eredeti 70 yuan-es árból 20-at csinált, és amikor ennyiért sem vittem el ezt a remek kis kütyüt, végre békén hagyott.

Ő elment, de jött May. Egy gyönyörű kínai lány, megfelelő földrajzi adottságokkal megszólított minket, hogy hova valósiak vagyunk meg stb. Ekkor mi lecsaptunk az alkalomra (nem, nem arra), és megkérdezzük, hogy merre van egy ICBC bank ahol a suli számlát vezet nekünk, hogy Gergő tudjon pénzt felvenni, mert Nanjingban nem tette meg. Ekkor May szeme felvillant, és máris suhant velünk tova. Útközben megkérdezte a délutáni programot, és felajánlotta, hogy eljön velünk sörözni. Nem ellenkeztünk annyira. A bankban, mint mindig sokat kellett várni, de addig May-jel beszélgettünk. Az elején még nagyon kis bájos volt velünk (a kéthete nem borotvált, erősen kialvatlan fejemre közölte, hogy „babaarcom van) és elmesélte, hogy ő bizony az egyetemen tanul kozmetikát (nyugalom, én sem értem). Aztán egyre hűvösebb lett a hangulat, ahogy kiderült hogy csak egyetemisták vagyunk, hostelben lakunk, és a végső pont az volt, amikor elmondtuk, hogy a ruhánkat is maguk mosatjuk. Ezt még tetézte, hogy arról a számláról, amiről vártuk a pénzt csak Nanjingban lehet felvenni, így hirtelen anyagi csőd szélére kerültünk (nálam sem volt sok). De May ezt már nem bírta elviselni, közölte, hogy most dolga van (már nem volt kedves L), és elviharzott. Ő volt May a kurva. (amint visszaértünk a szállásra Collin mondta, hogy nehogy kikezdjünk azokkal a csajokkal, akik sörre akarják meghívatni magukat- úgy látszik rajtunk kívül mindenki ismerte ezt a shanghai-i habitust – mentségünkre legyen mondva, hogy előzőleg találkoztunk egy kínai társasággal, akik tényleg beszélgetni akartak velünk, hogy gyakorolják az angolt) Utána elindultunk a folyóparti sétányra, a Bundra, aminek az az érdekessége, hogy a félgyarmati időben építették az angolok, így teljesen európai kinézete van. Másik nevezetésseg, hogy csodás kilátás nyílik a szemben lévő felhőkarcolós negyedre illetve a Kelet Gyöngye TV-toronyra, ami Shanghai elsőszámú nevezetessége, és a világ harmadik legnagyobb TV-tornya.

Ez tényleg ahogy az ékes magyar mondaná „brutál durván csúcsszupi” volt, ha nem kell közben a Bund harmadik nevezetességére Jimmyre figyelnem, a kéregetőre. Először kicsit megsajnáltam a gyereket, mert tényleg nem nézett ki túl jól ráadásul elkezdett angolul beszélni a szomorú sorsáról, - folyékonyan és jó kiejtéssel- (kínaiaknál ritkaság). De miután negyed óra múlva is fosta a szót, ráadásul már a családja és a kínai kérdés taglalásánál tartott (mindezt levegővétel nélkül), és folyamatosan köpködött, kénytelen voltam félbeszakítani, hogy megkérjem, vegyen levegőt is, mert baj lesz. De teljesen megzavartam, mert nemhogy jószándékú kérésemet nem értette meg, de kiderült, hogy azt sem érti, amit angolul beszél, mert nem igazán sikerült folyatni a monológot. Ekkor továbbhaladtunk a városközpont felé, hol sikerült Chardonney üdítőt vennem 4% alkoholtartalommal. Ez azért nagy szám, mert már több mint egy hónapja nem ittam bort (és kávét sem, de ez másik probléma), és örültem, hogy wáó de jó lesz most nekem, és borozok Shanghai utcáin meg minden- de az élet közbeszólt. A Chardonney üdítő sima szőlőlé volt. Így megszégyenülve visszakullogtam a hostelbe, ahol már semmi érdekes nem történt leszámítva, hogy a hostel előtt találtam egy kb egyszer másfél méteres bódét, ahol vonatjegyet lehetett venni. Jah meg egy boltot, ahol szendvicset és tortillát. Aznap is volt vacsi.